Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben.
Róm 12,18
A béke nem automatikusan születik meg ott, ahol nincs háború. A békés együttélés nem csupán a fegyverek elhallgatása, hanem a szívek megnyílása egymás felé. És ez a nyitottság egyre nehezebbé válik egy olyan világban, ahol gyorsan ítélkezünk, de ritkán hallgatjuk meg egymást igazán.
Mégis: Isten népét arra hívják, hogy békét teremtsen. Nem passzív csendben maradásról van szó, hanem aktív jelenlétről – arról, hogy vállaljuk a kapcsolatokat akkor is, amikor kényelmetlenek, akkor is, amikor fárasztó újra és újra megbocsátani, párbeszédet kezdeményezni vagy előítélet helyett bizalmat szavazni.
A béketeremtés nem a gyenge ember útja – épp ellenkezőleg: lelki erőt, alázatot és hitet kíván. Aki békességszerző, az néha magányos lesz, félreértik, talán támadják is. De Jézus azt mondja: boldog az ilyen ember. Mert ő Isten gyermekeként él a világban.
És milyen csodálatos volna, ha a keresztény közösségek, a plébániák, templomaink udvara vagy hittancsoportjaink mind-mind olyan helyek lennének, ahol az emberek fellélegeznek. Ahol nem ítélkezés, hanem meghallgatás várja őket. Ahol a konfliktusokat nem szőnyeg alá söprik, hanem átimádkozzák. Ahol más vélemények nem elválasztanak, hanem tanítanak bennünket elfogadásra.
A békés együttélés nem lehetetlen álom. Minden alkalommal valósággá válik, amikor valaki nem vág vissza, amikor valaki előbb kér bocsánatot, amikor valaki szívből megbocsát. Apró lépések ezek – de Isten országa is mustármagként kezdődik.