Este fél hétre volt kihirdetve a szokásos, ez alkalommal utolsónak tudott szentmise. Hat órakor, mikor a templomba értem, olyan tömeg töltötte be a templomot a főbejáratig, hogy csak nagy nehezen tudtunk utat törni a kórusfeljáratig. Fentről még lenyűgözőbb volt a látvány. A főoltárt az áldoztató rácson belül a lépcsőkig körülállta a nép, és a templomajtóig ember ember mellett szorongott a tömött padsorok között s a falak mentén. Megkezdődött a szentmise. A helyettes plébános, dr. Dászkál István mondta. Nem tudom, evangélium után mit mondott (a halló készülékem rossz volt, így süket füllel éltem át ezeket a napokat), a miseénekre sem emlékszem, de arra igen, mikor felajánláskor (vagy áldozás után?) a kántor elkezdte: Hozzád fohászkodunk áldott Védasszonyunk, zengte és sírta az egész templom: Anyánk, siess értünk könyörögnil Áldoztatni alig tudott a főtisztelendő úr, mert a tömeg miatt nem lehetett közlekedni a templomban. Vége a misének, litániának. Kimegy a pap (lehunyt szemmel, csorgó könnyekkel, ahogy a szemtanúk mesélték), az öreg kántor is le- mondó mozdulattal legyint, lelép az orgonától, elmegy… A nép marad. Az jutott eszembe: most, most mondani kellene valamit, talán hogy nem akarjuk, hogy lebontsák a templomot, vagy valamit, hogy értsék meg, a nép nem írja alá ezt a rendelkezést. (…)
A nép tehát mégis hallatta szavát… A Szent László-templom népe: a kisemberek, a munkások, a proletárok elsősorban. A kóruson is zsúfolt tömeg, fiatal apa kicsi gyermekkel a karján, síró protestáns nők, zokogó cigány (jól öltözött fiatal férfi!), férfiak, nők, nagyrészt ismeretlenek számomra, mert nem a Szent László-templomba szoktam járni. (…)
Mondja valaki nekem: a téren is énekelnek… Leszaladva átvágom magam az emberek közt, s ott állok a templomajtóban. Előttem síró arcok – az első egy fiatal cigányasszonyé -, s a városházáig egy feketéllő sereg a templom előtti tér…, és sírva énekelik, pünkösd hétfőjén este: Keresztények, sírjatok, mélyen szomorkodjatok, keseregjen minden szív, aki Jézusához hív! Mikor ezt megláttam s hallottam a süket fülemmel is, minden bánatom ellenére olyan boldog lettem, hogy elkezdtem mosolyogni! A templomot be- zárják… A mai hatalmasságok mindent elkövetnek, hogy az embereket eltávolítsák Istentől, s íme… A halálra ítélt templom előtt, a városháza sok- sok-sok ablakszeme előtt a nép szíve kinyílott, és feltört a hit, a szolidaritás azzal az Istennel, akit most újra megrövidíteni vélnek a kis földi férgek, kérészéletű hatalmak.
Hesz Márta: Nagyváradi krónika 1964 májusában – részlet
