Valami egészen döbbenetes dolog történt, először Jézus kereszthalálakor, aztán Jézus feltámadásakor. Szó szerint eget-földet megrendítő esemény söpört végig a földkerekségen. Nagypénteken délután három órakor Jézus kilehelte lelkét a keresztfán, és ebben a pillanatban Máté evangélista leírása szerint (Mt 27,51) a templom függönye kettészakadt, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, Márk beszámolójában sötétség borult az egész földre (Mk 15,33), Lukács pedig leírja, ahogyan a nap órákra elsötétedett (Lk 23,45).
Mel Gibson Passion című filmjelenetében Jézus halála pillanatában mintha az Atya egy könnycseppje hullana a földre, és az amint földet ért, beleremegett az egész föld – a keresztet őrző katonák lábai elveszítik egyensúlyukat, egyszerre van döbbenetes csend és hallatszik eget-földet megrengető, mélyből feltörő morajlás.
A jeruzsálemi templom legszentebb szentélyének függönye kettéhasad és ott bent mintha az Isten megrendítő szomorúsága lepleződne le – hiszen Isten soha nem akarta volna megmutatni az embernek, hogy Õ is képes megrendülten sírni, könnyeket ontani, pontosan úgy, mint az ember. Az Õ isteni mivoltában nincsen olyan érzelmi attitűd, hogy sírni tudjon – emberré kellett válnia a megtestesüléskor, hogy könnyekig megrendüljön az ember viselkedésén. Az emberi gonoszságon mintha Isten maga is megdöbbenne… Az emberén, akit szentháromságos szeretetében teremtett meg és tett meg teremtése koronájának, ez az ember nem csak lopni, csalni, hazudni és életeket kioltani képes, hanem a tömeges megsemmisítésnek, a valóság letagadásának, az élettől való elfordulásnak minden lehetséges cselekedetére képes rávetemedni. Végső soron saját maga és mások életének minden értelemben vett megsemmisítésére is képes rávenni magát.
Nagypénteken átlépte azt a határt, ahonnan egyedül már nem volt képes visszalépni.
Nagyszombat sírkövét az ember már nem volt képes egymaga elgördíteni. Eltévelyedéseink labirintusában nem mi zárjuk be az Istent a sziklába vájt sírba, hanem mi magunk sodródunk be a föld gyomrába, amikor az élet élhetőségének szépsége ellen követünk el merényletet. A csapdába nem hirtelen elkövetett „elvetemült rablógyilkossággal” kerül be az ember, hanem a téves jó szándék megtévesztő kis ártatlannak tűnő tipegéseivel. A legártatlanabb félrelépések is vezethetnek végeláthatatlan messzeségbe az Úrtól.
Húsvétvasárnap az Isten nem visszafele sétáltatta az embert labirintusának útvesztőjén keresztül, hanem egyszerűen kiemelte a labirintusból és újra eredeti pályájára állította. Húsvét nem arról szól, hogy levezekeljük elkövetett vétkeinkért a megérdemelt büntetést, hanem éppen ellenkezőleg, bármiféle érdem nélkül elfogadjuk az újrakezdés lehetőségét. Csak akkor nem fogunk ismét el- vagy letévedni az útról, ha megsejtjük ennek az újrakezdés lehetőségének a súlyát. A korty vizet, vagy a falat kenyeret is csak az tudja igazán értékelni, aki már átélte az éhhalál érzetét, vagy a tikkasztó szomjúság határesetét.
Húsvét az emberi elvetemültség legmélyebb verméből emel ki és öltöztet fel ismét emberi méltóságunk patyolat-köntösébe. Legyen ez a Húsvét az Úr közelségébe való visszatalálásunk örömünnepe.
Dr. Kovács F. Zsolt plébános
Fotó: A Mátyás-graduale címképe (részlet) – Wikipédia