A kis falusi templom ajtaja nyikorogva tárult ki, amikor János bácsi belépett. Görnyedt testét botra támasztotta, ruhája foltozott volt, cipője elkopott. Az emberek jól ismerték őt: a falu legszegényebb embere volt, aki egy omladozó kis viskóban lakott a patakparton. Gyakran látták, amint csendesen beszélget az Úrral, szeme pedig mindig hálát sugárzott, mintha gazdagabb lenne bárkinél.
Aznap este is letérdelt a feszület előtt. „Uram, ma sem hoztam mást, csak a szívemet” – suttogta. Nem panaszkodott, nem kért semmit, csak hálát adott.
A falu lakói sokszor sajnálkozva nézték őt. „Milyen szegény, milyen nyomorult” – mondogatták. De az idős plébános, István atya, mindig másként beszélt róla. „Ne sajnáljátok őt – mondta. Ő a leggazdagabb közöttünk, mert Isten van a szívében.”
Egy hideg téli reggelen a falubeliek észrevették, hogy János bácsi házából nem száll fel füst. Amikor benéztek, látták, hogy az öreg a priccsén fekszik, arcán békés mosoly, kezében egy kis fakorongot tartott, amit maga faragott. Egyetlen szó volt belekarcolva: „Köszönöm.”
Az emberek elérzékenyülve álltak a kis ház előtt. Nem volt se vagyona, se családja, de olyan örökséget hagyott maga után, amit pénzért nem lehet megvenni. A plébános szelíden rámosolygott a könnyes szemű falubeliekre. „Látjátok? János bácsi elnyerte, amit mindig is keresett. Most már igazán boldog, mert övé lett Isten országa.”
Azon a napon mindenki megértette, mit jelentenek Jézus szavai:
Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa.
Lk 6,20b
Boritókép: pixabay