A honvágy az édes szerelemből fakadó keserű fájdalom egy fajtája. Elég csak pár évig idegen országban élni: már értjük a nyelvet, ismerjük a szokásokat, szert tettünk barátokra és jól elboldogulunk a társasági életben – elmondhatjuk, hogy megkedveltek és befogadtak. S mégis, egyszer csak elementáris erővel tör ránk egy kifejezhetetlen érzés, s abban a pillanatban a fönséges táj, ahol vagyunk, a tenger azúrja, az égbenyúló hegyek látványa egyszeriben színtelenné válik, s por és hamu lesz a minket körülvevő gazdagság. És bevillan egy kép, a szülői ház, a családi otthon képe, a vén diófa a kertben és a szőlőhegy illata… Mert Isten olyannak teremtette az embert, hogy csak egy helyen tud megszületni és egy bizonyos helyen ismeri meg a világot, az embereket, önmagát, de még Istent is.
S a Biblia szentesíti a hazához, szülőföldhöz, nemzethez való kötődést. Nehemiással a megtiszteltetés, a rang, a gazdagság, a király barátsága sem tudta elfeledtetni hazáját, s hogy a szent város, ahol atyái sírjai vannak, romokban hever. De nem csak nosztalgia fűzi elhagyott hazájához, hanem a tenni akarás lendülete is, amellyel elő akarja mozdítani az újjáépítés munkáját. A honvágy szent érzés, melyből időről időre nagy művek születnek.
Barsi Balázs OFM: Magasság és mélység – napi elmélkedés, október 1.