Ahogy végigmegyek a város túláradó fényfüggönyei között, ahol minden stand és dísz mintha azt kiáltaná: „nézd, milyen drága vagyok”, egyre erősebben érzem, mennyire eltávolodtunk attól, amit valaha ünnepnek neveztünk. Mintha a modern adventi vásárok nem is a várakozás csendjét, hanem a fogyasztás zaját hirdetnék. Megállok egy-egy csillogó giccs előtt, és óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: valóban ez az, amit a lélek keres? Tényleg ennyi maradt a karácsonyból – fénykavalkád, műmosolyok és túlértékelt semmiségek?
S mert nem tudok elszakadni a gondolattól, tovább is kérdezek: vajon tényleg nincs mit kezdenünk a pénzünkkel? Nem látjuk, hogy a csillogás ára valahol mások sötétjét növeli? Hogy ugyanazzal az összeggel, amellyel egy üvegcsillogású díszt megvásárolunk, talán egy hideg szobának lehetne melegebb a levegője, egy gyerek kezében lehetne egy egyszerű, de valódi ajándék, vagy egy magányos ember asztalára kerülhetne egy tál étel? Mintha közös vakságot gyakorolnánk: elfordítjuk a tekintetünket, hogy ne kelljen látnunk a saját bőségünk árnyékát.
Ilyenkor önkéntelenül is visszavon a múlt. A gyerekkor karácsonyai felé indulok – azok felé, amelyekben nem volt semmi fölösleg, mégis minden megvolt. Emlékszem a fára, amelyet almával díszítettünk, mert nem is volt más. Mégsem éreztük hiányát semminek. A hideg, havas táj csendje mintha mindent eltakart volna, ami felesleges, és megmutatta volna, ami lényeges. A közös sütögetések egyszerűsége, a kályhán sült alma illata, amely lassan megtöltötte a szobát és benne a lelkünket is – ezek voltak az ünnep esszenciái.
Most, évekkel később megértem: a karácsony nem a tárgyakban él, hanem az emlékező lélekben. A giccs, bármennyire csillog, sosem lesz képes pótolni azt a finom, törékeny érzést, amely akkor születik, amikor az ember igazán figyel a másikra. A vásárok ragyogása sokszor csak fényzaj, amely elfedi a valóságot: a legtöbb ember nem fényre, hanem figyelemre; nem ajándékra, hanem kapcsolódásra vágyik, és arra, hogy egy kicsit számítson valakinek.
Talán éppen ezért zavar ennyire a túlzó pompa: eltorzítja azt, ami eredetileg tiszta volt. A külsőségek harsánysága elnémítja a belső ünnep halk szavait. A karácsony mély üzenete nem az, hogy mit tudunk megvenni, hanem az, hogy mit tudunk adni abból, amink van – időt, figyelmet, együttlétet, s végső soron önmagunk egy darabját.
A valódi ünnep nem a fényfüzérekben él, hanem abban a pillanatban, amikor megérezzük: a létezés gazdagsága nem a pénzben, hanem az emberi kapcsolatok melegségében mérhető, és talán abban, hogy felismerjük: a bőség valódi próbája nem az, hogyan költjük a pénzünket, hanem az, hogyan nyitjuk meg a szívünket.
A karácsony ott kezdődik, ahol a csillogás véget ér: a csendben, a hó neszében, a kályha melegében, egy alma illatában, egy gyermek őszinte mosolyában. Ott, ahol az ember végre nem birtokolni akar, hanem kapcsolódni.
Forrás: Ferenc Mesi facebook oldala