Márk évek óta őrizte nagypapája régi, faragott faládáját. Nem tudta, mi van benne, mert a zárhoz tartozó kulcsok elvesztek, de a láda mindig ott állt a szobája sarkában, emlékeztetve őt a nagyapjára.
Egy napon, miközben a padláson keresgélt, egy poros doboz mélyén két régi kulcsot talált. Egyik rozsdás volt és kopott, a másik fényes és masszív. Eszébe jutott a láda, és izgatottan próbálgatta a kulcsokat.
Először a rozsdás kulcsot illesztette a zárba, de az nem mozdult. Aztán a fényes kulccsal próbálkozott, és az könnyedén elfordult. A láda fedele felpattant, és Márk egy csomó régi, gondosan megőrzött levelet és egy kis Bibliát talált benne.
Az egyik levélen nagyapja kézírásával ez állt:
Fiam, az életben sok kapu van, de nem minden kulcs nyitja meg a helyes ajtót. A rozsdás kulcs a régi, elmúlt bűnök, sérelmek és félelmek kulcsa. Próbálkozhatsz vele, de nem visz előre. A másik kulcs a hit, a szeretet és a remény. Ezzel mindig megtalálod az utat.
Márk elgondolkodott. Hányszor kapaszkodott a múlt hibáiba, sérelmeibe, mintha azok adnának neki biztonságot? És hányszor utasította el a hitet és a bizalmat, ami pedig felszabadíthatta volna?
Ahogy a kezébe vette a Bibliát, eszébe jutott egy igevers, amit gyerekkorában hallott:
Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt,… Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben,…
Mt 6,19-20
Attól a naptól kezdve Márk másképp nézett az életére. És amikor nehéz döntés előtt állt, mindig emlékeztette magát: melyik kulccsal próbálom most nyitni az ajtót?