A világ hajnalán a Teremtő magához hívta az Időt, és így szólt:
– Téged bízlak meg az élet titkával. Te döntöd el, meddig tart minden: a virág nyílása, az ember lélegzete, a csillag fénye.
Az Idő meghajolt.
– De honnan tudjam, mennyi az elég? – kérdezte.
A Teremtő mosolyogva felelt:
– Onnan, hogy mindenki, akit megérintesz, azt hiszi majd, többet érdemel.
Így indult útnak az Idő, kezében az első homokórával.
A szemcsék lassan peregtek benne, s minden hullás egy szívdobbanás volt. Az emberek bámulták a mozgását, de sosem értették igazán. Mindig úgy érezték, maradt még valami kimondatlan: egy ölelés, egy szó, egy nap.
Egy öreg mester egyszer leült tanítványaival és azt mondta:
– Az élet nem folyó, amit át kell úszni. Nem hegy, amit meg kell mászni. Az élet homokóra. Minden szemcse, ami lehull, egy döntés, amit már nem lehet visszavenni.
A tanítványok közül egy megszólalt:
– Mester, mikor fordul meg a homokóra?
Az öreg elmosolyodott.
– Soha. Egyszer csak elfogy, de amíg hullik, minden szemcse fénylik.
Ekkor csend lett. Valaki halkan sírni kezdett.
– Akkor hát mi értelme? – kérdezte.
A mester így válaszolt:
– Az, hogy tudod: véges. Csak az tud igazán szeretni, aki érzi, hogy minden pillanat az utolsó is lehet.
Aznap este senki nem beszélt. Csak ültek és nézték a homokszemcséket. Minden szemcse kicsit másképp csillogott, mintha a mester szavai fényt gyújtottak volna bennük.
Amikor a homokórában az utolsó szem is leért,
a mester megszólalt:
– Látjátok? Nem az a lényeg, hány pillanat vár még ránk, hanem hogy mit építünk minden egyes lepergő szemcse után.
Azóta is, ha valaki figyel a csendben, hallani véli az Idő halk suttogását: „Minden perc értékes, mert sosem tudhatod, mikor lesz az utolsó.”
Forrás: Ferencz Mesi facebook oldala